5

Amelyben Cropoliról, Cropole-ról és egy ismeretlen nagy festőről lesz szó

Mialatt La Fère gróf Raoullal együtt megtekinti az új épületeket és az újonnan vásárolt lova­kat, engedjék meg olvasóink, hogy visszavezessük őket Blois-ba, hogy végignézzék a városban oly szokatlan sürgés-forgást.

Különösen a fogadókban volt érezhető annak az új hírnek a hatása, amelyet Raoul hozott.

Mert ha a király és az udvar Blois-ba jön, akkor a városban száz lovag, tíz hintó, kétszáz ló és ugyanannyi szolga lesz, ahány úr. Hol fognak ennyien elhelyezkedni, és hol fognak lakni azok a környékbeli urak, akik két-három óra múlva megérkeznek, mihelyt széles körben elterjed a nagy hír, oly széles gyűrűket vonva maga után, mint a vízbe dobott kő?

Láttuk, hogy Blois reggel még oly csendes és nyugodt volt, mint szélcsendben a tó tükre, ám a király közeledtének hírére egy csapásra nyüzsögni és mozgolódni kezdett az egész város.

A kastély valamennyi inasa, a tisztek felügyelete mellett, a városba ment élelmiszerért, és tíz lovas futár vágtatott Chambord-ba vadért, a beuvroni halastóhoz halért és a chevernyi üvegházba virágért meg gyümölcsért.

Előhozták a bútorraktárból az értékes kárpitokat, szőnyegeket, az aranyozott, nagy láncú, pompás csillárokat; egész sereg szegény ember seperte az udvarokat és mosta a kastély kő­díszeit, mialatt az asszonyok átkutatták a Loire-on túl a virágos réteket útszéli és mezei virágokért. És mivel senki sem akart a fényűző tisztaság tekintetében lemaradni a többi mö­gött, az egész városban mindenfelé tisztogattak, sepregettek, mosogattak, ünneplőbe öltöztek.

A felsőváros útszéli nyílt csatornái, amelyeket a sok öblögetővíz megdagasztott, a város alsó részén folyamokká nőttek meg, és az utcák kövezete - el kell ismerni - megszabadult a sártól, tisztán ragyogott a napsugárban, mint a gyémántkő.

Végül készülődtek a zenészek, a fiókok kiürültek; a boltokban összevásárolták az összes gyertyákat, szalagokat és kardbojtokat; a háziasszonyok nagy készleteket halmoztak fel kenyérből, húsból és fűszerekből. Már egy nagy csomó polgár, akinek a háztartása úgy fel volt szerelve, mintha ostromállapotra készülnének, több tennivalót nem találván, felöltötte ünnepi köntösét, és kiment a város kapujához, hogy első legyen, aki megpillantja a király kíséretét. Tudták ugyan, hogy a király csak éjjel érkezhetik, sőt talán csak reggel. De hát a várakozás nem az őrültség egy neme-e, és az őrültség nem a remény egyik túlzása-e?

Az alsóvárosban, a hercegi kastélytól alig száz lépésnyire, a labdajátszótér és a kastély közt, egy kis utcában, amelyet akkor Ó utcának hívtak, és amely csakugyan nagyon régi lehetett, állott egy tiszteletre méltó, csúcsos tetejű, tömzsi és széles régi épület, amelynek első emeletéről három ablak nézett az utcára, a második emeletről kettő, a harmadikról pedig csupán egy kerek kis padlásablak.

Ennek a háromszögnek az oldalai fölé nemrégiben elég nagy, téglalap formájú kiugrót építettek, mely alaposan kinyúlt az utca fölé, ahogy ez szokásos volt ebben az időben. Az utca ezzel keskenyebb lett ugyan egy negyedrészével, viszont felével tágasabbá vált a ház, és ez csak elég kárpótlás?

A hagyomány szerint a csúcsos tetejű házban III. Henrik korában egy államtanácsos lakott, akihez Katalin királyné elment, egyesek szerint látogatóba, mások szerint azért, hogy megfojtsa. Akárhogy történt is, a derék hölgynek ugyancsak körültekintőnek kellett lennie, mielőtt lábát ebbe a házba betette.

Amikor az államtanácsos meghalt - egyre megy, hogy fojtogatástól vagy végkimerüléstől -, a házat eladták, aztán lakatlan volt sokáig, sőt egészen elszigetelten állott az utca többi háza között. Csak XIII. Lajos uralkodásának fele idején költözött a házba egy Cropoli nevű olasz szakács, aki D’Ancre marsalltól szökött meg. Cropoli kisebbfajta vendégfogadót létesített a házban, és olyan finom makarónit készített, hogy messze földről jöttek hozzá makarónit enni.

A ház híressége onnan eredt, hogy Medici Mária királyné, aki akkor tudvalevőleg a blois-i kastély foglya volt, Cropolihoz küldött egyszer makaróniért.

Ez pontosan azon a napon történt, amikor azon a híres-nevezetes ablakon át megszökött. A tál makaróni ott maradt az asztalán, alighogy a királyasszony megízlelte.

Minthogy a háromszög alakú házhoz az államtanácsos megfojtása és a híres makaróni kettős dicsősége fűződött, a szegény Cropolinak az az ötlete támadt, hogy fogadójának valami szép, hangzatos nevet ad. De olasz származása nem volt valami jó ajánlólevél ebben a korban, és kicsinyke vagyona, amelyet gondosan elrejtett, nem is engedte őt nagyon az érdeklődés fényébe kerülni.

1643-ban, XIII. Lajos halála után, amikor Cropoli közeledni érezte halála óráját, magához hívatta a fiát, a legszebb reményekre jogosító kuktát, és könnyes szemmel kötötte a lelkére, hogy tartsa titokban a makaróni készítésének módját, franciásítsa el nevét, francia leányt vegyen feleségül, és majd ha kissé elvonulnak a felhők a politika egéről - merthogy ez a párizsi előkelő körökben és az országgyűlésen napjainkban dívó virágos kifejezés már akkor is járta -, a szomszéd kovácsmesterrel csináltasson szép cégtáblát, amelyre egy híres festővel, akit Cropoli pontosan megnevezett, festesse rá Medici Katalin és Medici Mária arcképét és ezeket a szavakat: A Medicikhez.

A kitűnő Cropoli mesternek eme szavak után már csak annyi ereje maradt, hogy megmutat­hatta ifjú utódjának, hogy a kandalló melyik kőlapja alatt rejtegeti ezer darab tízfrankos aranyát, aztán kilehelte lelkét.

Ifjabb Cropoli, aki erős lelkű ember volt, apja halálát lemondással viselte el, vagyonát pedig némi szerénységgel fogadta el. Azzal kezdte, hogy a neve végén ékeskedő i-t egészen halkan ejtette ki, és így - minthogy ehhez mindenki szívesen hozzájárult - hamarosan mindenki csak “Cropole”-nak nevezte a fogadóst. Ez pedig tősgyökeres francia név.

Azután Cropole megházasodott, minthogy éppen keze ügyébe akadt egy kis francia leány, akibe szerelmes volt; a leány családjától tekintélyes hozományt is kapott, amikor megmutatta a kandalló kőlapja alá rejtett vagyonát.

Apja első két kívánságát teljesítvén, Cropole felkereste azt a festőt, akivel a cégtáblát kellett megfestetnie.

Csakhamar rá is akadt.

A festő egy olasz öregember volt, vetélytársa - de szerencsétlen vetélytársa - a Raffaellóknak és Carracciknak.14 Azt állította, hogy a “velencei iskola” egyik mestere; bizonyára azért, mert nagyon szerette a színeket. Festményei, amelyekből sohasem adott el egyetlenegyet sem, már száz lépésről feltűntek, és a polgárokat annyira megbotránkoztatták, hogy a festő végül is teljesen megrendelés nélkül maradt.

Pedig mindig dicsekedett, hogy valaha D’Ancre marsall feleségének fürdőszobáját díszítette festményekkel, de - sajnos - a fürdőszoba leégett, amikor a tábornagyot utolérte a gyászos vég.

Cropoli, mint olasz ember, elnéző volt az öreg Pittrino gyengéivel szemben. Pittrino volt a festő neve. Lehet, hogy Cropoli látta a fürdőszoba híres festményeit. Annyi bizonyos, hogy oly sokra becsülte a híres Pittrinót, hogy nemcsak barátságába fogadta, hanem házába is vette.

Pittrino hálás volt a makaróniért, és tőle telhetőleg elterjesztette az olasz nemzeti étel hírnevét, és a fogadó alapítójának idejében fáradhatatlan dicséreteivel nagy szolgálatot tett a Cropoli cégnek.

Megöregedvén pedig az apa után a fiúnak is hű embere lett, és nemsokára afféle házi felvigyázó lett abban a házban, ahol feddhetetlen becsületessége, közmondásos erényessége és még ezer más jó tulajdonsága, amelyet itt felsorolnunk felesleges, örökös helyet biztosítottak neki a Cropole-ék házi tűzhelye mellett, sőt a cselédek felügyelője is lett. Azonfelül ő ízlelte meg mindig a makarónit, hogy az az ősi hagyományokhoz híven készüljön, egy szem borssal több, vagy egy morzsika parmezánsajttal kevesebb ne legyen benne. Öröme leírhatatlan volt, amikor Cropole-tól meghallotta a titkot, hogy milyen feladat vár rá: meg kell festenie a híres cégtáblát.

Pittrino nagy buzgalommal kezdett kutatni egy régi dobozban, ahol megtalálta kissé egérrágta festőecsetjeit, amiket azonban még használni lehetett, olajfestékeit, amelyek meglehetősen beszáradtak, lenmagolaját palackban, és egy palettát, amelynek tulajdonosa valaha Bronzino15 volt, “a festészet istene”, ahogy Pittrino, az ultramontán művész, örökifjú lelkesedésében olasz honfitársát nevezte.

Pittrino roppant elégtételt érzett, hogy megbízták a festéssel, és szinte egy fejjel megnőtt.

Mint annak idején Raffaello, modort változtatott ő is: Albani16 stílusában, nem mint király­nékat, hanem mint két istennőt ábrázolta a két hírneves hölgyet. Olyan kecsesen festettek a cégtáblán, annyi őszinteséggel tárták fel az ámuló nézők előtt a hús rózsaszínét és liliomát, olyan anakreóni szabadsággal vették fel a szirének testtartását, hogy amikor a városi főtanácsos először megpillantotta a képet Cropole fogadójának termében, rögtön kijelentette, hogy a két hölgy sokkal szebb és sokkal izgatóbban bájos, semhogy egy fogadó cégéréül szolgáljon és kitegyék a vendégek pillantásainak.

- Monsieur ő királyi fensége - mondta Pittrinónak -, aki gyakran jön városunkba, nem óhajtja édesanyját a nyilvánosság előtt olyan lenge öltözetben látni, és kegyelmed még a kastély pincebörtönében végezheti, mert a dicső herceg nem valami lágyszívű. Át kell festenie a két szirént, vagy semmisítse meg a felírást, mert különben meg fogom tiltani a cégtábla használatát. A parancsnak engedelmeskedni kell tehát, ez érdeke kegyelmednek is, Cropole mester, de kegyelmednek is, Pittrino uram.

Mit felelhettek volna erre? Meg kellett köszönni a főtanácsos jóindulatát. Cropole így is tett.

Pittrino azonban komor maradt, és szívében csalódottságot érzett.

Tudta jól, mi következik.

A hatósági személy még jóformán ki sem tette a lábát a házból, amikor Cropole, miután karját összefonta, megszólalt:

- No hát, mester, mit csináljunk? - kérdezte.

- Megsemmisítjük a felírást - felelte Pittrino szomorúan. - Pompás elefántcsont-szénfekete festékem van, ezzel egy pillanat alatt eltüntetem a régi felírást és a “Medicik” helyébe azt írjuk, hogy “Nimfák”, vagy “Szirének”, ahogy jobban tetszik.

- Dehogyis - jelentette ki Cropole -, hiszen akkor nem teljesülne apám kívánsága. Apám sokat adott a...

- A két Medici hölgyre - mondta Pittrino.

- A felírásra - jegyezte meg Cropole.

- Hogy neki a Medicik voltak fontosak, mutatja az is, hogy kikötötte: az arcképek hasonlít­sanak, ahogy tényleg hasonlítanak is - szólt Pittrino.

- De ha nem hasonlítanának - felelte Cropole -, ki az ördög ismerne rájuk, ha nincs alattuk a felirat? Most már a blois-iak se nagyon emlékeznek a két híres nőre, és egyikük se ismerne rá Medici Katalinra és Máriára, ha nem volna aláírva: A Medicikhez.

- De hát csak nem teszem tönkre a munkámat! - tört ki az öreg festő kétségbeesve, mert érezte, hogy Cropole-nak igaza van. - Nem akarom elveszíteni munkám gyümölcsét.

- Én meg nem akarom, hogy kegyelmedet elfogják, engem pedig valami föld alatti börtönbe hurcoljanak.

- Töröljük a felírást - könyörgött Pittrino.

- Nem - felelte Cropole határozottan. - Van azonban egy nagyszerű ötletem... A kegyelmed festményét is megmentjük, és az én feliratomat is... Ugyebár, medici olaszul orvost jelent?

- Úgy van: többes számban.

- Mester, rendeljen tehát a kovácsnál egy másik cégtáblát, arra fessen rá hat orvost... és írja alá: A Medicikhez... pompás szójáték lesz belőle.

- Hat orvost! De hiszen ez képtelenség! Mi lesz a kompozícióval?! - kiáltott Pittrino.

- Az már a maga dolga, de ennek így kell lennie, mert így akarom, és így is lesz. Jaj, odaég a makarónim!

Ez döntő érv volt; Pittrino engedelmeskedett és megfestette a hat orvost, s hozzá a feliratot; a városi főtanácsos tapsolt örömében, és megadta az engedélyt.

A cégtáblának óriási sikere volt az egész városban. Ami azt bizonyítja, hogy a művészetnek sohase volt becsülete a nyárspolgárok előtt, mint a festő mondta.

Cropole, hogy némileg kárpótolja a festőt, az előbbi cégtábla nimfás képét a saját hálószobájában akasztotta fel; Cropole-né pedig mindig elpirult, valahányszor este, vetkőzés közben, tekintete a képre esett...

A csúcsos tetejű ház így kapott cégtáblát; így történt, hogy A Medicikhez címzett szálló, amikor meggazdagodott, azzal a négyszöggel gyarapodott, amit fentebb leírtunk, és így történt, hogy volt Blois-ban egy A Medicikhez címzett fogadó, amelynek gazdája Cropole mester, udvari festője pedig Pittrino volt.